Több mint tizenöt éve dolgozom a műszaki felsőoktatásban. Szemtanúja voltam és vagyok annak a folyamatnak, amely a rendszerváltozás körül kezdődött és lassan a magyarországi mérnökképzés összeomlásához vezet: az oktatási struktúra eltorzulásának politikai és egyéni érdekek hatására, a túlzottan elméletieskedő, a gyakorlati oktatást háttérbe szorító képzések eluralkodásának, az egyetemek és főiskolák összeugrasztásának, a pénztelenség okozta minőségromlásnak.

Hogy a kedves olvasók átérezhessék a magyarországi mérnökképzés abszurditását, úgy gondoltam, egyszerűen leírom, hogyan szereztem a PhD fokozatomat. Nem színezem ki a történetet, elég tanulságos és nevetséges az így is. Megoldási javaslatokat is adok, nem mintha abban bíznék, hogy bárki megfontolja azokat, csak nem szeretem az üres locsogást és panaszkodást.

A történet úgy kezdődik, hogy egy vidéki műszaki főiskolán tanítottam gyakorlati tárgyakat leendő üzemmérnököknek. A színvonal jócskán alatta volt a diákéveimben megszokott műegyetemi szintnek, a hallgatói anyag finoman szólva sem a legjobb, de éppen megfelelő ahhoz, hogy a hároméves képzés után hasznos tagjai legyenek egy gyár kollektívájának, meg tudják oldani a mindennapos üzemfenntartási feladatokat. Erről szólt ugyanis a főiskolai képzés. A tehetségesebbek inkább elmentek a Műegyetemre, kutatónak, fejlesztőnek, öt éves, erősen elméleti képzésre. A főiskolák és egyetemek feladatai világosan elkülönültek.

Aztán jöttek a bolognai irányelvek, három év alapképzés (BSc) plusz két év mesterszak (MSc), és evvel megkezdődött az egyetemek és főiskolák közötti harc. A Műegyetem megpróbálta elszipkázni a főiskoláktól a BSc-s diákokat és védeni a mesterszintű képzést: erőfölényével elérte, hogy a műszaki felsőoktatás mércéjének egyedül a tudományos munka színvonala számítson, így próbálva kivéreztetni a főként mérnököket foglalkoztató, inkább a gyakorlati képzésben erős főiskolákat. Ám mindez a várttal ellenkező hatást hozott: a főiskolák kénytelenek voltak előre menekülni, és (botrányos minőségű) mesterképzéseket indítani, a mérnökeiket pedig pánikszerűen elküldték doktori képzésre. Engem is.

Mivel az intézményünkben nem volt doktori iskola (sőt egyáltalán komoly kutatás sem), munkatársaimmal szétszéledtünk, és megpróbáltunk valamelyik egyetem doktori iskolájához csapódni. Hogy hova? Hát ahova előzetes kutatási eredmények nélkül befogadtak. A szakterület nem számított, mert az állítólag nem is olyan fontos; villamosmérnökök a gépészekhez, vegyészek földrajz szakra, informatikusok a villamosmérnöki karra, összevissza.

Néhány kollégámmal együtt karunk egyik utazó professzora vett a szárnyai alá. (Az utazó professzorokról már több cikk is megjelent, ők azok, akiket a főiskolák megvásároltak, hogy színlelt tudományos eredményeket mutathassanak fel. Néha leutaznak Budapestről, felveszik a professzori fizetésüket és jellemzően mások tartják meg az óráikat. Főállásban maradnak az anyaintézményüknél.) Tudni való, hogy az öreg professzorok általában jó kedélyűek, a vizsgákon nem szívatják a hallgatót, a kutatómunkában aktívan már nem vesznek részt, inkább a nevüket adják egy-egy műhelyhez. Csupán egyvalami tartja őket a tudományos pályán: a hiúságuk. Konferenciát szerveznek a hetvenötödik születésnapjuk megünneplésére, amelyen saját magukról nevezik el a szekciókat –, ezekre kölcsönösen meghívják egymást az ismerős professzorokkal, este együtt borozgatnak, fényezik magukat. A doktoranduszaikra pedig rabszolgaként tekintenek: mert persze ők szervezik hónapokon át éjt nappallá téve a konferenciákat; ők tartják meg a tanszéken a gyakorlatok nagy részét; lektorálják a professzor szerkesztése alatt álló tudományos cikkeket, legrosszabb esetben megírják XY főorvos úrnak vagy a gyerekének a PhD disszertációját. Cserében a professzorok ellátják őket olyan tudományos témákkal, amelyekkel kockázatmentesen megszerezhetik a PhD fokozatot; benyomják a cikkeiket tudományos folyóiratokba (magukat minden esetben társszerzőnek feltűntetve, így biztos a megjelenés és a háromszázhuszonötödik publikáció az önéletrajzban); elküldik őket konferenciákra, és ha nincs a témájuknak megfelelő szekció, hát csinálnak egyet.

Aki tudományos fokozatra vágyik – főleg kutatói múlt nélkül, mint mi a főiskolán – érdemes felkeresnie egy ilyen öreg rókát, hiszen mindig van a tarsolyában egy-egy olyan téma, amely annyira haszontalan, hogy doktori fokozatot lehessen vele szerezni. Elmagyarázom. Ha kockázatmentesen szeretnénk doktori fokozatot szerezni – és ki akarna másképp heti húsz óra főiskolai oktatás és három gyerek mellett a negyvenes éveiben – akkor a lehető leghaszontalanabb témát kell választani: olyat, amely annyira érdektelen és fölösleges, hogy senkinek sem tűnik fel a konferenciákon; amely annyira speciális, hogy jó esetben senki más nem foglalkozik vele, így elbeszélhetünk egymás füle mellett a tudományos színtereken. Ahogy az egyik műegyetemi tanszékvezető ajánlotta nekem: „Csak olyan problémával foglalkozzon, amelynek legalább tizenöt évig nincs hasznos eredménye, különben a nagy cégek sokkal hamarabb megoldják maga helyett!”.

Nem is nehéz ilyen témát találni. Mérnöki területen a kulcsszó a „végeselem-módszer”. Vegyél egy egészen speciális problémát: például egy ritka anyagot, amelyet különleges technológiával munkálsz meg, egyedi körülmények között. Végezd el ennek a műveletnek a szimulációját a számtalan kiforrott és jól dokumentált végeselem-módszer közül néhánnyal, addig kombináld őket és addig változtasd a paramétereket, amíg jobb eredményt nem kapsz annál, mint amit máshol olvastál valamilyen hasonló (de szigorúan nem ugyanezen) technológiára. Így a disszertációd tele lesz differenciálegyenletekkel, pedig nem is értesz nagyon hozzájuk, és helyetted különböző zseniális programok számították azokat ki; úgy tűnik, mintha lennének tudományos eredményeid, hiszen a te számításaid mindenkiénél pontosabbak; és jó esetben senkit sem érdekel annyira ez a téma, hogy beléjük kössön.

A kamu témák választása egyébként nem csak hazai jelenség. Nézzék csak meg a kedves olvasók egy-egy nemzetközi, mérnöki jellegű tudományos konferencia programját: minden második cikk a végeselem-módszerről szól. A világon mindenütt publikációs kényszer alatt állnak az akadémiai kutatók, és sokan nem merik felvállalni azt a kockázatot, amelyet egy „valódi” problémával való foglalkozás jelent. Tapasztalataim szerint az akadémiai kutatások döntő többsége alibi-kutatás, és Magyarországon a gyenge ipari háttér miatt még rosszabb a helyzet. Megkockáztatom, hogy a hazai felsőoktatásban a műszaki területeken folytatott kutatások 90%-a kamu. Mondanom sem kell, hogy a főiskolámon, amely most már egyetemi kar, és egyik pillanatról a másikra lett a „kutatás fellegvára”, szinte egyetlen komoly kutatási téma sem akad.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy az elmúlt években több helyi ipari szereplőtől is kaptunk megbízásokat komoly, mérnöki jellegű, de nem tudományos problémák megoldására, és ezeket vissza kellett utasítanunk, mert a nem létező tudományos problémák vizsgálata elvette minden időnket, ami az oktatás mellett maradt. Nem is olyan régen megszűnt a városunk egyik meghatározó vállalata, és felhívott az egyik volt egyetemi évfolyamtársam, aki elvesztette az állását. A családja, felesége munkahelye ide köti, és szívesen dolgozna a felsőoktatásban a jóval alacsonyabb fizetés ellenére is. Biztosan a hasznunkra válna, olyan bizonyítványai vannak, amelyekkel egész Európában alig tucatnyian rendelkeznek. Tudományos fokozatod van? – kérdeztem tőle. – Nincs. – Akkor ne is álmodozz az egyetemről! Tanársegédnek talán fölvennének, ha négy év múlva ledoktorálsz a tehéntőgyek elasztikus jelenségeiből vagy valami hasonlóan elmebeteg témából. – Azóta sem hallottam felőle.

Zuhanórepülésben van a magyar (műszaki) felsőoktatás, és ha sürgősen nem teszünk valamit, véglegesen elveszítjük maradék presztízsünket Európában és a világban. Pedig a kilábaláshoz néhány egyszerű célt kéne csak megfogalmaznunk, és következetesen megvalósítanunk. Például a következőket:

• Az elit- és tömegképzést újra szét kell választani, akár a bolognai elvektől való részleges szakítással is. Hagyni kell az intézményeket azt csinálni, amihez értenek: kutassanak, képezzenek elméleti szakembereket a nagyhírű egyetemeink, a jó nevű főiskoláink pedig gyakorlati képzésekkel elégítsék ki az ipar igényeit. Meg kéne szabadulnunk attól a téveszmétől, hogy a tudományos munka bármilyen szempontból is magasabb rendű, mint a mérnöki tevékenység. Tessék csak bekapcsolni valamelyik ismeretterjesztő csatornát, és lehet csodálkozni!
• Mérnököket a műszaki felsőoktatásba! A magyar akadémiai intézményekben a „mérnök” kifejezés egyedül a „tanszéki mérnök” megalázó munkakörben szerepel. Ő az, aki feltelepíti a titkárnő számítógépére a Windows-t és megmutatja neki, hogyan kell balra rendezni a szöveget a Word-ben. Okulásként összehasonlítottam a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) és az Aachen-i RWTH (amely Európa egyik legjobb műszaki egyeteme) egy-egy hasonló profilú intézetének az oktatói állományát. Most figyeljenek!

RWTH:

• • 1 professzor, magyas tudományos fokozattal (Prof. Dr.-Ing., PhD. stb.), intézetvezető, tanszékvezető
  • 1 mérnök tudományos fokozattal (Dr.-Ing., PhD.), laborvezető
  • 3 főmérnök tudományos fokozat nélkül (Dipl.-Ing.), laborvezető
  • 14 mérnök tudományos fokozat nélkül (Dipl.-Ing.)

BME:

• • 1 tanszékvezető, docens, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 1 professzor emeritus, magas tudományos fokozattal (MTA doktor, kandidátus, stb.)
  • 2 egyetemi tanár, magas tudományos fokozattal (MTA doktor, kandidátus, stb.)
  • 2 címzetes egyetemi tanár, magas tudományos fokozattal (MTA doktor, kandidátus, stb.)
  • 5 docens, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 2 tudományos főmunkatárs, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 3 adjunktus, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 4 tanszéki mérnök, tudományos fokozat nélkül

Mihamarabb ki kell alakítani egy mérnöki életpályamodellt a magyar műszaki felsőoktatásban, amely párhuzamosan fut a tudományos életpálya-modellel! Legyenek junior mérnökök, szenior mérnökök, főmérnökök, szigorú előléptetési szabályokkal, amelyek legalább annyira komolyak, mint a tudományos életpályához kötött követelmények, de valós mérnöki produktumokon alapulnak. Az intézmények akkreditációjához pedig vegyék figyelembe a mérnökállomány számát és minőségét is, ne csak a tudományos fokozattal rendelkezőkét!

• És a legfontosabb: össze kéne végre fognunk, hogy együtt tegyük rendbe a felsőoktatást. Meggyőződésem, hogy ha a Rektori Konferencián sunyító intézményvezetők, akik eddig közösen semmilyen kérdésben nem fogalmaztak meg határozott álláspontot, ám gondosan fúrják egymás intézményeit és kuncsorognak különpénzekért a kormánynál, szóval ha a rektorok tényleg együttműködnének az aránytalan felsőoktatási struktúra átszervezésében, akkor a kormánynak sem az lenne az egyetlen választása, hogy kiéhezteti az egyetemeket és megvárja, míg elhullanak a leggyengébbek. Az meg csak hab lenne a tortán, ha a diákok kinyitnák a szemüket, és a velejéig rothadt, öncélú, politikusnevelő hallgatói önkormányzati rendszer kezéből kivennék a sorsuk irányítását, és józan ésszel végiggondolnák, milyen ötletekkel és kompromisszumokkal biztosíthatnák a jövőjüket. Utópisztikus elképzeléseim vannak, tudom.

Dr.-Ing. Unbekannter Verfasser