Talán még néhány napig megtalálható lesz az Index címlapján a Fekete Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével készült interjú. Ahogy láttam, nem kapott túl nagy visszhangot az anyag, pedig szerintem napjaink egyik legfontosabb dokumentumáról van szó. Ebben az interjúban ugyanis először hangoztak el olyan elképesztő és félelmetes mondatok, amelyekben egy alkotmányba emelt intézmény vezetője büszkén vállalva, kertelés nélkül, az elvi meggyőződésére hivatkozva megtagadja a jelenleg fennálló demokratikus intézményrendszert.
Annak idején, a 90-es években a Magyar Nemzet hasábjain kapott publicitást az a sajátos mód, ahogyan a jobboldali kulturális körök kezelik a baloldali vagy liberális művészeket. Pontosabban, ahogyan nem kezelik. A Magyar Nemzet oldalain ugyanis egyszerűen nem léteztek (léteznek) a saját körükön kívüli művészek, gondolkodók. Ignorálták őket. Legfeljebb egy-egy kriminalisztikai hír kapcsán említettek egyet-kettőt, gúnyosan megkérdőjelezve normális elmeállapotukat, de semmi esetben sem valamely művészeti jellegű munkájukkal vagy tevékenységükkel kapcsolatban. Mint ahogy a Magyar Nemzetben jelent meg ekkortájt az a fajta öncenzúra is, amellyel a szerzők a jobboldali eszmék és politikusok iránti feltétel nélküli lojalitást igyekeztek megerősíteni. Ennek a folyamatnak a legújabb állomását (kiteljesedését) dokumentálják a mostani interjúban elhangzottak.
Rendkívül izgalmas és egyben ijesztő látni azt, ahogyan az állami média, a kulturális intézményrendszer lefekszik a regnáló hatalom lábai elé. Figyelni, ahogy a hithű káderek szaporodó serege a bizottságokban, hatóságokban, szerkesztőségekben igyekszik kiszolgálni a politikát. De talán a legelgondolkodtatóbb az egyre lelkesebb öncenzúra jelensége. Az önként vállalt öncenzúráé, amelyet magyarázhatunk lojalitással, gyávasággal vagy a létbizonytalanságtól való félelemmel, de semmiképpen sem azzal, hogy bárkit is sötét szobákban fenyegettek volna, kiverték volna a fogát vagy kompromittáló fotókat dugtak volna az orra alá.
A jobboldal prominensei hallgatnak. Hallgatnak a Magyar Református Egyház képviselői is, pedig Fekete György a református hitére hivatkozva tagadta meg a demokráciát. Hallgatnak a jobboldali történészek, akik munkájukat a kommunizmus folyamatainak vizsgálatának szentelik, ám látszólag képtelenek észrevenni azt a párhuzamot, amely az akkori és mostani történések között feszül. Elfojtják magukban a tényeket, a tapasztalataikat, és jobb híján elkezdik a saját történelmüket írni. Egy olyan saját történelmet, amely történetesen a regnáló hatalom szája íze szerint való. És ha egy történész, de akár egy hírszerkesztő vagy újságíró a hatalom szája íze szerint próbálja alakítani a mai világról szóló dokumentumokat, az nem más, mint történelem-hamisítás. Mint a legrosszabb időkben.
Mert történelmi időket élünk. A hatalom ismét, és ellentmondást nem tűrően kinyilvánította, hogy nem demokrácia épül a diktatúra romjain, hanem ellen-diktatúra. Jegyezzük meg, jegyezzük fel, hogy később is pontosan emlékezzünk, mit tettünk ezekben az időkben. Mivel értettünk egyet, mitől tartottunk, mi volt a véleményünk. Mert később még fontos lehet, ha elszámolni valónk lesz önmagunkkal vagy a világgal.
