Még egyszer összejön a Kispál és a Borz Orfűn. Itt az ideje, hogy végre leírjam a saját Kispál történetemet, mielőtt végképp elveszíti aktualitását. Pontosabban a zenekar történetét, ahogy én ismerem: a zenekarét, amely úgy élt meg több, mint húsz évet, hogy már az első lemezük előtt alkotói válságban voltak. És ezt így még senkitől sem hallottam, úgyhogy jobb, ha megosztom veletek.
Szóval még a középiskolában odajött az egyik osztálytársam, hogy hallgassak meg egy kazettát, a tesója rajz szakos az egyetemen, az egyik csoporttársa énekel rajta. Ez a Kispál és a Borz „Tökéletes helyettes” című demókazettája volt, és elsőre nem nagyon jött be, ugyanis élvezhetetlenül szar volt a minősége, a szövegből alig lehetett valamit érteni. Aztán meghallgattam őket a Kazinczi nevű kocsmában (harminc néző meg az Ugat a Kriszti, 80-as évek vége) és megkedveltem a zenéjüket. Tízegynéhány zseniális szám, a Forradalmártól a Szőkített nőig, Lovasi lazulós, csajozós, gyerekkorból merítős szövegeivel, Kispál újszerű akkordjaival.
Aztán teltek a hónapok, és egyre nagyobb sikerrel nyomták a fiúk, már az Ifjúsági házban játszottak, és még nagyobb helyeken – aztán eltelt egy év, másfél, és ők még mindig ugyanazt a tizenöt számot tolták… Meg is kérdezte tőlük egy riporter, hogy mi a baj fiúk, miért nem jönnek a számok, Lovasi azt válaszolta, hogy a régi számokat valami Ricsivel vagy kivel írta, aki most a Gázgyárban dolgozik és nem érnek rá együtt lógni. És a korai rajongókkal együtt én is kezdtem elmaradozni a koncertekről.
A Kispál és a Borz viszont menthetetlenül befutott, de csak nem jött az ihlet, a demókazetta számait szétpakolták az első néhány lemezre, a maradék helyet pedig csüggesztően szar számokkal töltötték meg, Lovasi hitehagyott nihilista szövegeivel, amire már a Kispál is csak zsigerből nyomta az akkordokat. A sors fintora az, hogy ez a stílus lett a Kispál és a Borz védjegye a későbbiekben.
Már egyetemista voltam, nem jártam a koncertjeikre, de azért mindig belehallgattam az egyre szarabb lemezeikbe és vártam, hogy meddig húzzák még… De akkor Lovasira egyszer csak rátalált a múzsa. Annyira lehangolta a saját reménytelen alkotói válsága, hogy végre rálelt a tuti témára, rácsapott a homlokára és azt kiáltotta: a világvégéről írjunk dalokat! És megcsinálták a második zseniális lemezüket, az „Ágy asztal tévé”-t. Nem annyira százas, mint a „Tökéletes helyettes”, de azért volt rajta öt-hat kitűnő szám.
A siker jött és ment, és Lovasi várta a világvégét, de az csak nem jött el… Eljött viszont a zenekar legmélyebb és legreménytelenebb korszaka. Kispál egyszer azt nyilatkozta, hogy csak a pénzért soha nem fogják csinálni, hát tessék… Hallgathatatlan lemezek, Kispálék, mivel magukat nem cserélhették le, állandóan a dobost cserélgették, hátha attól majd feltámad a zenekar, de persze nem.
Ám végül csak nem sikerült elhalálozniuk, ugyanis az utolsó pillanatban jött az Emese, Lovasi szerintem legostobább, szájbarágós szövegével, amire rákapott nép. (Egyébként Emese tényleg létezik, Pécsen sokan ismerik, bár annyira nem közismert, mint a füttyös néni volt vagy az őrült nő a városfal mögött.) És jött a Csinibaba, és a Kispál és a Borz kiemelkedett az undergroundból a fénybe, és megszerette őket az egyszerű nép. (Az egyik Önök kérték-ben a királyi tévé nyugdíjas idősávjában, azt mondta az egyik betelefonáló: „Szeretnék a lányomnak kérni a Kispál és a Borz együttestől valamilyen szép nótát!” Majdnem lehidaltam a röhögéstől.)
A Kispál sikeresebb volt, mint valaha, remixek, Emese, Csinibaba, induló a pécsi kosárcsapatnak, de közben hanyatlott az egész, a Dunántúli Napló aggodalmában meg is kérdezte a pécsieket egy szavazáson, hogy szerintük váltson-e dobost a zenekar…
Aztán csak vége lett. Lovasi egyre inkább a saját projektjeire koncentrált, és végre megtalálta a helyes irányt. Mindig drukkoltam neki, és őszinte örömmel tölt el, hogy a Csík zenekarral milyen klassz dolgokat hozott létre. Kispál viszont a zenekar megszűnésével légüres térbe került. A Velőrózsák nem indult be neki, a múltkor jött velem szemben az utcán, a kutyáját sétáltatta és elég ramatyul nézett ki, és éppen azt mondta a telefonjába: „Te megcsináltad a tutit, engem meg itt hagytál a szarban!” Egyből azt az elméletet gyártottam, hogy a Lovasinak mondja, de persze ki tudja…
Kispál és a Borz Orfűn. Nem fogok kimenni, de azért kíváncsi vagyok, mi van velük…
