Unbekannte

Ugyan nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve, az érdektelenségbe fulladó ByeAlex koncert megerősített a korábbi gyanúmban: ByeAlexet egyszerűen bevásárolták az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe, nem pedig a lelkes underground közönsége juttatta oda. Hülyeség? Számoljunk csak egy kicsit!

Bár a nagyobb tehetségkutatók hét lakat alatt őrzik az sms-ezők számát, az utóbbi időben többször hallhattunk olyat, hogy a versenyzők között csak néhány tíz szavazat különbség döntött. Márpedig, ha visszaemlékszem az országgyűlési választásokra, néhány tíz szavazatnyi különbség jellemzően olyan kistelepüléseken fordult elő, ahol a szavazók száma maximum 1000 körüli. Ez azt mutatja, hogy vége a tehetségkutatós beszavazások aranykorának, amikor több százezres tömegek adták le voksukat; manapság műsoronként néhány tízezer szavazó dönt az énekesek sorsáról, akikre egyenként - főleg, amikor még sokan vannak versenyben - néhány ezer szavazat érkezik. Ez hatványozottan igaz lehetett A Dal-ra, amely közel sem annyira népszerű, mint a kereskedelmi tévék hasonló műsorai. Jogos tehát azt feltételezni, hogy néhány száz célzott szavazattal el lehetett intézni egy elődöntőből való továbbjutást, de a döntőbe való kijutáshoz is elég lehetett ezer körüli plusz szavazat. Összesen mondjuk 2000.

Nem tudom pontosan, mennyibe került egy szavazás A Dal-on, de egy átlagos 300Ft-os emelt díjas sms-sel számolva a kijutáshoz szükséges 2000 szavazat 600 ezer Forintból kijön. Ennyi pénz pedig bőven megérheti ByeAlex kiadójának/apukájának/kedvesének, hogy hónapokig játsszák a számát a rádiók, és egész Európa megismerhesse a nevét.

ByeAlex nem egy Elvis Presley, oké, ám arra talán ők sem gondolhattak, hogy pártfogoltjuk a magyar zene Schmitt Páljaként vonul be a történelembe. Egy nímand a csúcson, aki nemhogy egy nemzetet, de saját magát sem képes kellően képviselni. Egy fontoskodó pojáca, aki megsértődik a kritikákon, egy hipszter-maszk mögé bújó halovány személyiség, aki annyira eredeti, mint az egyszeri magyar celeb Louis Vuitton táskája.

Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. - szól az idézet. Minden nemzetnek olyan Eurovíziós döntőse van, aminőt megérdemel.

Több mint tizenöt éve dolgozom a műszaki felsőoktatásban. Szemtanúja voltam és vagyok annak a folyamatnak, amely a rendszerváltozás körül kezdődött és lassan a magyarországi mérnökképzés összeomlásához vezet: az oktatási struktúra eltorzulásának politikai és egyéni érdekek hatására, a túlzottan elméletieskedő, a gyakorlati oktatást háttérbe szorító képzések eluralkodásának, az egyetemek és főiskolák összeugrasztásának, a pénztelenség okozta minőségromlásnak.

Hogy a kedves olvasók átérezhessék a magyarországi mérnökképzés abszurditását, úgy gondoltam, egyszerűen leírom, hogyan szereztem a PhD fokozatomat. Nem színezem ki a történetet, elég tanulságos és nevetséges az így is. Megoldási javaslatokat is adok, nem mintha abban bíznék, hogy bárki megfontolja azokat, csak nem szeretem az üres locsogást és panaszkodást.

A történet úgy kezdődik, hogy egy vidéki műszaki főiskolán tanítottam gyakorlati tárgyakat leendő üzemmérnököknek. A színvonal jócskán alatta volt a diákéveimben megszokott műegyetemi szintnek, a hallgatói anyag finoman szólva sem a legjobb, de éppen megfelelő ahhoz, hogy a hároméves képzés után hasznos tagjai legyenek egy gyár kollektívájának, meg tudják oldani a mindennapos üzemfenntartási feladatokat. Erről szólt ugyanis a főiskolai képzés. A tehetségesebbek inkább elmentek a Műegyetemre, kutatónak, fejlesztőnek, öt éves, erősen elméleti képzésre. A főiskolák és egyetemek feladatai világosan elkülönültek.

Aztán jöttek a bolognai irányelvek, három év alapképzés (BSc) plusz két év mesterszak (MSc), és evvel megkezdődött az egyetemek és főiskolák közötti harc. A Műegyetem megpróbálta elszipkázni a főiskoláktól a BSc-s diákokat és védeni a mesterszintű képzést: erőfölényével elérte, hogy a műszaki felsőoktatás mércéjének egyedül a tudományos munka színvonala számítson, így próbálva kivéreztetni a főként mérnököket foglalkoztató, inkább a gyakorlati képzésben erős főiskolákat. Ám mindez a várttal ellenkező hatást hozott: a főiskolák kénytelenek voltak előre menekülni, és (botrányos minőségű) mesterképzéseket indítani, a mérnökeiket pedig pánikszerűen elküldték doktori képzésre. Engem is.

Mivel az intézményünkben nem volt doktori iskola (sőt egyáltalán komoly kutatás sem), munkatársaimmal szétszéledtünk, és megpróbáltunk valamelyik egyetem doktori iskolájához csapódni. Hogy hova? Hát ahova előzetes kutatási eredmények nélkül befogadtak. A szakterület nem számított, mert az állítólag nem is olyan fontos; villamosmérnökök a gépészekhez, vegyészek földrajz szakra, informatikusok a villamosmérnöki karra, összevissza.

Néhány kollégámmal együtt karunk egyik utazó professzora vett a szárnyai alá. (Az utazó professzorokról már több cikk is megjelent, ők azok, akiket a főiskolák megvásároltak, hogy színlelt tudományos eredményeket mutathassanak fel. Néha leutaznak Budapestről, felveszik a professzori fizetésüket és jellemzően mások tartják meg az óráikat. Főállásban maradnak az anyaintézményüknél.) Tudni való, hogy az öreg professzorok általában jó kedélyűek, a vizsgákon nem szívatják a hallgatót, a kutatómunkában aktívan már nem vesznek részt, inkább a nevüket adják egy-egy műhelyhez. Csupán egyvalami tartja őket a tudományos pályán: a hiúságuk. Konferenciát szerveznek a hetvenötödik születésnapjuk megünneplésére, amelyen saját magukról nevezik el a szekciókat –, ezekre kölcsönösen meghívják egymást az ismerős professzorokkal, este együtt borozgatnak, fényezik magukat. A doktoranduszaikra pedig rabszolgaként tekintenek: mert persze ők szervezik hónapokon át éjt nappallá téve a konferenciákat; ők tartják meg a tanszéken a gyakorlatok nagy részét; lektorálják a professzor szerkesztése alatt álló tudományos cikkeket, legrosszabb esetben megírják XY főorvos úrnak vagy a gyerekének a PhD disszertációját. Cserében a professzorok ellátják őket olyan tudományos témákkal, amelyekkel kockázatmentesen megszerezhetik a PhD fokozatot; benyomják a cikkeiket tudományos folyóiratokba (magukat minden esetben társszerzőnek feltűntetve, így biztos a megjelenés és a háromszázhuszonötödik publikáció az önéletrajzban); elküldik őket konferenciákra, és ha nincs a témájuknak megfelelő szekció, hát csinálnak egyet.

Aki tudományos fokozatra vágyik – főleg kutatói múlt nélkül, mint mi a főiskolán – érdemes felkeresnie egy ilyen öreg rókát, hiszen mindig van a tarsolyában egy-egy olyan téma, amely annyira haszontalan, hogy doktori fokozatot lehessen vele szerezni. Elmagyarázom. Ha kockázatmentesen szeretnénk doktori fokozatot szerezni – és ki akarna másképp heti húsz óra főiskolai oktatás és három gyerek mellett a negyvenes éveiben – akkor a lehető leghaszontalanabb témát kell választani: olyat, amely annyira érdektelen és fölösleges, hogy senkinek sem tűnik fel a konferenciákon; amely annyira speciális, hogy jó esetben senki más nem foglalkozik vele, így elbeszélhetünk egymás füle mellett a tudományos színtereken. Ahogy az egyik műegyetemi tanszékvezető ajánlotta nekem: „Csak olyan problémával foglalkozzon, amelynek legalább tizenöt évig nincs hasznos eredménye, különben a nagy cégek sokkal hamarabb megoldják maga helyett!”.

Nem is nehéz ilyen témát találni. Mérnöki területen a kulcsszó a „végeselem-módszer”. Vegyél egy egészen speciális problémát: például egy ritka anyagot, amelyet különleges technológiával munkálsz meg, egyedi körülmények között. Végezd el ennek a műveletnek a szimulációját a számtalan kiforrott és jól dokumentált végeselem-módszer közül néhánnyal, addig kombináld őket és addig változtasd a paramétereket, amíg jobb eredményt nem kapsz annál, mint amit máshol olvastál valamilyen hasonló (de szigorúan nem ugyanezen) technológiára. Így a disszertációd tele lesz differenciálegyenletekkel, pedig nem is értesz nagyon hozzájuk, és helyetted különböző zseniális programok számították azokat ki; úgy tűnik, mintha lennének tudományos eredményeid, hiszen a te számításaid mindenkiénél pontosabbak; és jó esetben senkit sem érdekel annyira ez a téma, hogy beléjük kössön.

A kamu témák választása egyébként nem csak hazai jelenség. Nézzék csak meg a kedves olvasók egy-egy nemzetközi, mérnöki jellegű tudományos konferencia programját: minden második cikk a végeselem-módszerről szól. A világon mindenütt publikációs kényszer alatt állnak az akadémiai kutatók, és sokan nem merik felvállalni azt a kockázatot, amelyet egy „valódi” problémával való foglalkozás jelent. Tapasztalataim szerint az akadémiai kutatások döntő többsége alibi-kutatás, és Magyarországon a gyenge ipari háttér miatt még rosszabb a helyzet. Megkockáztatom, hogy a hazai felsőoktatásban a műszaki területeken folytatott kutatások 90%-a kamu. Mondanom sem kell, hogy a főiskolámon, amely most már egyetemi kar, és egyik pillanatról a másikra lett a „kutatás fellegvára”, szinte egyetlen komoly kutatási téma sem akad.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy az elmúlt években több helyi ipari szereplőtől is kaptunk megbízásokat komoly, mérnöki jellegű, de nem tudományos problémák megoldására, és ezeket vissza kellett utasítanunk, mert a nem létező tudományos problémák vizsgálata elvette minden időnket, ami az oktatás mellett maradt. Nem is olyan régen megszűnt a városunk egyik meghatározó vállalata, és felhívott az egyik volt egyetemi évfolyamtársam, aki elvesztette az állását. A családja, felesége munkahelye ide köti, és szívesen dolgozna a felsőoktatásban a jóval alacsonyabb fizetés ellenére is. Biztosan a hasznunkra válna, olyan bizonyítványai vannak, amelyekkel egész Európában alig tucatnyian rendelkeznek. Tudományos fokozatod van? – kérdeztem tőle. – Nincs. – Akkor ne is álmodozz az egyetemről! Tanársegédnek talán fölvennének, ha négy év múlva ledoktorálsz a tehéntőgyek elasztikus jelenségeiből vagy valami hasonlóan elmebeteg témából. – Azóta sem hallottam felőle.

Zuhanórepülésben van a magyar (műszaki) felsőoktatás, és ha sürgősen nem teszünk valamit, véglegesen elveszítjük maradék presztízsünket Európában és a világban. Pedig a kilábaláshoz néhány egyszerű célt kéne csak megfogalmaznunk, és következetesen megvalósítanunk. Például a következőket:

• Az elit- és tömegképzést újra szét kell választani, akár a bolognai elvektől való részleges szakítással is. Hagyni kell az intézményeket azt csinálni, amihez értenek: kutassanak, képezzenek elméleti szakembereket a nagyhírű egyetemeink, a jó nevű főiskoláink pedig gyakorlati képzésekkel elégítsék ki az ipar igényeit. Meg kéne szabadulnunk attól a téveszmétől, hogy a tudományos munka bármilyen szempontból is magasabb rendű, mint a mérnöki tevékenység. Tessék csak bekapcsolni valamelyik ismeretterjesztő csatornát, és lehet csodálkozni!
• Mérnököket a műszaki felsőoktatásba! A magyar akadémiai intézményekben a „mérnök” kifejezés egyedül a „tanszéki mérnök” megalázó munkakörben szerepel. Ő az, aki feltelepíti a titkárnő számítógépére a Windows-t és megmutatja neki, hogyan kell balra rendezni a szöveget a Word-ben. Okulásként összehasonlítottam a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) és az Aachen-i RWTH (amely Európa egyik legjobb műszaki egyeteme) egy-egy hasonló profilú intézetének az oktatói állományát. Most figyeljenek!

RWTH:

• • 1 professzor, magyas tudományos fokozattal (Prof. Dr.-Ing., PhD. stb.), intézetvezető, tanszékvezető
  • 1 mérnök tudományos fokozattal (Dr.-Ing., PhD.), laborvezető
  • 3 főmérnök tudományos fokozat nélkül (Dipl.-Ing.), laborvezető
  • 14 mérnök tudományos fokozat nélkül (Dipl.-Ing.)

BME:

• • 1 tanszékvezető, docens, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 1 professzor emeritus, magas tudományos fokozattal (MTA doktor, kandidátus, stb.)
  • 2 egyetemi tanár, magas tudományos fokozattal (MTA doktor, kandidátus, stb.)
  • 2 címzetes egyetemi tanár, magas tudományos fokozattal (MTA doktor, kandidátus, stb.)
  • 5 docens, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 2 tudományos főmunkatárs, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 3 adjunktus, tudományos fokozattal (Dr., PhD.)
  • 4 tanszéki mérnök, tudományos fokozat nélkül

Mihamarabb ki kell alakítani egy mérnöki életpályamodellt a magyar műszaki felsőoktatásban, amely párhuzamosan fut a tudományos életpálya-modellel! Legyenek junior mérnökök, szenior mérnökök, főmérnökök, szigorú előléptetési szabályokkal, amelyek legalább annyira komolyak, mint a tudományos életpályához kötött követelmények, de valós mérnöki produktumokon alapulnak. Az intézmények akkreditációjához pedig vegyék figyelembe a mérnökállomány számát és minőségét is, ne csak a tudományos fokozattal rendelkezőkét!

• És a legfontosabb: össze kéne végre fognunk, hogy együtt tegyük rendbe a felsőoktatást. Meggyőződésem, hogy ha a Rektori Konferencián sunyító intézményvezetők, akik eddig közösen semmilyen kérdésben nem fogalmaztak meg határozott álláspontot, ám gondosan fúrják egymás intézményeit és kuncsorognak különpénzekért a kormánynál, szóval ha a rektorok tényleg együttműködnének az aránytalan felsőoktatási struktúra átszervezésében, akkor a kormánynak sem az lenne az egyetlen választása, hogy kiéhezteti az egyetemeket és megvárja, míg elhullanak a leggyengébbek. Az meg csak hab lenne a tortán, ha a diákok kinyitnák a szemüket, és a velejéig rothadt, öncélú, politikusnevelő hallgatói önkormányzati rendszer kezéből kivennék a sorsuk irányítását, és józan ésszel végiggondolnák, milyen ötletekkel és kompromisszumokkal biztosíthatnák a jövőjüket. Utópisztikus elképzeléseim vannak, tudom.

Dr.-Ing. Unbekannter Verfasser

Talán még néhány napig megtalálható lesz az Index címlapján a Fekete Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével készült interjú. Ahogy láttam, nem kapott túl nagy visszhangot az anyag, pedig szerintem napjaink egyik legfontosabb dokumentumáról van szó. Ebben az interjúban ugyanis először hangoztak el olyan elképesztő és félelmetes mondatok, amelyekben egy alkotmányba emelt intézmény vezetője büszkén vállalva, kertelés nélkül, az elvi meggyőződésére hivatkozva megtagadja a jelenleg fennálló demokratikus intézményrendszert.

Annak idején, a 90-es években a Magyar Nemzet hasábjain kapott publicitást az a sajátos mód, ahogyan a jobboldali kulturális körök kezelik a baloldali vagy liberális művészeket. Pontosabban, ahogyan nem kezelik. A Magyar Nemzet oldalain ugyanis egyszerűen nem léteztek (léteznek) a saját körükön kívüli művészek, gondolkodók. Ignorálták őket. Legfeljebb egy-egy kriminalisztikai hír kapcsán említettek egyet-kettőt, gúnyosan megkérdőjelezve normális elmeállapotukat, de semmi esetben sem valamely művészeti jellegű munkájukkal vagy tevékenységükkel kapcsolatban. Mint ahogy a Magyar Nemzetben jelent meg ekkortájt az a fajta öncenzúra is, amellyel a szerzők a jobboldali eszmék és politikusok iránti feltétel nélküli lojalitást igyekeztek megerősíteni. Ennek a folyamatnak a legújabb állomását (kiteljesedését) dokumentálják a mostani interjúban elhangzottak.

Rendkívül izgalmas és egyben ijesztő látni azt, ahogyan az állami média, a kulturális intézményrendszer lefekszik a regnáló hatalom lábai elé. Figyelni, ahogy a hithű káderek szaporodó serege a bizottságokban, hatóságokban, szerkesztőségekben igyekszik kiszolgálni a politikát. De talán a legelgondolkodtatóbb az egyre lelkesebb öncenzúra jelensége. Az önként vállalt öncenzúráé, amelyet magyarázhatunk lojalitással, gyávasággal vagy a létbizonytalanságtól való félelemmel, de semmiképpen sem azzal, hogy bárkit is sötét szobákban fenyegettek volna, kiverték volna a fogát vagy kompromittáló fotókat dugtak volna az orra alá.

A jobboldal prominensei hallgatnak. Hallgatnak a Magyar Református Egyház képviselői is, pedig Fekete György a református hitére hivatkozva tagadta meg a demokráciát. Hallgatnak a jobboldali történészek, akik munkájukat a kommunizmus folyamatainak vizsgálatának szentelik, ám látszólag képtelenek észrevenni azt a párhuzamot, amely az akkori és mostani történések között feszül. Elfojtják magukban a tényeket, a tapasztalataikat, és jobb híján elkezdik a saját történelmüket írni. Egy olyan saját történelmet, amely történetesen a regnáló hatalom szája íze szerint való. És ha egy történész, de akár egy hírszerkesztő vagy újságíró a hatalom szája íze szerint próbálja alakítani a mai világról szóló dokumentumokat, az nem más, mint történelem-hamisítás. Mint a legrosszabb időkben.

Mert történelmi időket élünk. A hatalom ismét, és ellentmondást nem tűrően kinyilvánította, hogy nem demokrácia épül a diktatúra romjain, hanem ellen-diktatúra. Jegyezzük meg, jegyezzük fel, hogy később is pontosan emlékezzünk, mit tettünk ezekben az időkben. Mivel értettünk egyet, mitől tartottunk, mi volt a véleményünk. Mert később még fontos lehet, ha elszámolni valónk lesz önmagunkkal vagy a világgal.

Nem tetszett az olimpiai közvetítésekben az az izzadságszagú önfényezés, ahogy az MTV ki akarta venni a részét a sikerekből, és minduntalan a legszebb pillanatokat ismételte. Már rühelltem, amint a bemondónő felkonferálta, és biztosan rühellte ő is, de én legalább azonnal elkapcsolhattam. Jókora tévedés áldozatai a szerkesztők, ha azt hiszik, hogy a nagyszerű pillanatok örökös ismételgetésével újra és újra átéljük az akkor érzett örömöt. Hogy a pillanatnyi kirobbanó öröm és meghatottság pavlovi reflexként a képsorokhoz tapad, és ők most minket egyfajta kegyelmi állapotban tarthatnak, mindannyiunk boldogságára. Hogy az intellektuális élmény kölcsönösen, oda-vissza egyenlővé tehető a hozzá tartozó fizikai cselekvéssel.
És hogy jön ide az otthon szülés? A tapasztalatlan kismamákon élősködő babás-mamás magazinok tele vannak a következő címekkel: "Hogyan tehetjük örökké emlékezetessé a szülést?"; "12 praktika, amitől kellemes(!) lesz a vajúdás"; "A magyar jogszabályok megfosztják a kismamát az otthon szülés élményétől". Megsúgok valamit: a vajúdás otthon is ugyanolyan borzalmasan fáj mint a kórházban, nem lehet előle a saját pihe-puha ágyba vagy egy jó meleg fürdőbe menekülni. Az otthon szülés soha sem lesz "élmény", mint ahogy soha sem volt az a történelem során. A katarzist az új élet világra jövetele hozza el, nem az illatos gyertyák és a bábaasszony odafigyelő tapintata. Nem erőltethetjük a boldogságot, akárhányszor is játsszuk újra, bármennyire is tökéletesítjük a hozzá tartozó mozdulatsort. Úgy gondolom, ez a modern ember egyik legnagyobb tévedése.

Még egyszer összejön a Kispál és a Borz Orfűn. Itt az ideje, hogy végre leírjam a saját Kispál történetemet, mielőtt végképp elveszíti aktualitását. Pontosabban a zenekar történetét, ahogy én ismerem: a zenekarét, amely úgy élt meg több, mint húsz évet, hogy már az első lemezük előtt alkotói válságban voltak. És ezt így még senkitől sem hallottam, úgyhogy jobb, ha megosztom veletek.

Szóval még a középiskolában odajött az egyik osztálytársam, hogy hallgassak meg egy kazettát, a tesója rajz szakos az egyetemen, az egyik csoporttársa énekel rajta. Ez a Kispál és a Borz „Tökéletes helyettes” című demókazettája volt, és elsőre nem nagyon jött be, ugyanis élvezhetetlenül szar volt a minősége, a szövegből alig lehetett valamit érteni. Aztán meghallgattam őket a Kazinczi nevű kocsmában (harminc néző meg az Ugat a Kriszti, 80-as évek vége) és megkedveltem a zenéjüket. Tízegynéhány zseniális szám, a Forradalmártól a Szőkített nőig, Lovasi lazulós, csajozós, gyerekkorból merítős szövegeivel, Kispál újszerű akkordjaival.

Aztán teltek a hónapok, és egyre nagyobb sikerrel nyomták a fiúk, már az Ifjúsági házban játszottak, és még nagyobb helyeken – aztán eltelt egy év, másfél, és ők még mindig ugyanazt a tizenöt számot tolták… Meg is kérdezte tőlük egy riporter, hogy mi a baj fiúk, miért nem jönnek a számok, Lovasi azt válaszolta, hogy a régi számokat valami Ricsivel vagy kivel írta, aki most a Gázgyárban dolgozik és nem érnek rá együtt lógni. És a korai rajongókkal együtt én is kezdtem elmaradozni a koncertekről.

A Kispál és a Borz viszont menthetetlenül befutott, de csak nem jött az ihlet, a demókazetta számait szétpakolták az első néhány lemezre, a maradék helyet pedig csüggesztően szar számokkal töltötték meg, Lovasi hitehagyott nihilista szövegeivel, amire már a Kispál is csak zsigerből nyomta az akkordokat. A sors fintora az, hogy ez a stílus lett a Kispál és a Borz védjegye a későbbiekben.  

Már egyetemista voltam, nem jártam a koncertjeikre, de azért mindig belehallgattam az egyre szarabb lemezeikbe és vártam, hogy meddig húzzák még… De akkor Lovasira egyszer csak rátalált a múzsa. Annyira lehangolta a saját reménytelen alkotói válsága, hogy végre rálelt a tuti témára, rácsapott a homlokára és azt kiáltotta: a világvégéről írjunk dalokat! És megcsinálták a második zseniális lemezüket, az „Ágy asztal tévé”-t. Nem annyira százas, mint a „Tökéletes helyettes”, de azért volt rajta öt-hat kitűnő szám.

A siker jött és ment, és Lovasi várta a világvégét, de az csak nem jött el… Eljött viszont a zenekar legmélyebb és legreménytelenebb korszaka. Kispál egyszer azt nyilatkozta, hogy csak a pénzért soha nem fogják csinálni, hát tessék… Hallgathatatlan lemezek, Kispálék, mivel magukat nem cserélhették le, állandóan a dobost cserélgették, hátha attól majd feltámad a zenekar, de persze nem.

Ám végül csak nem sikerült elhalálozniuk, ugyanis az utolsó pillanatban jött az Emese, Lovasi szerintem legostobább, szájbarágós szövegével, amire rákapott nép. (Egyébként Emese tényleg létezik, Pécsen sokan ismerik, bár annyira nem közismert, mint a füttyös néni volt vagy az őrült nő a városfal mögött.) És jött a Csinibaba, és a Kispál és a Borz kiemelkedett az undergroundból a fénybe, és megszerette őket az egyszerű nép. (Az egyik Önök kérték-ben a királyi tévé nyugdíjas idősávjában, azt mondta az egyik betelefonáló: „Szeretnék a lányomnak kérni a Kispál és a Borz együttestől valamilyen szép nótát!”  Majdnem lehidaltam a röhögéstől.)

A Kispál sikeresebb volt, mint valaha, remixek, Emese, Csinibaba, induló a pécsi kosárcsapatnak, de közben hanyatlott az egész, a Dunántúli Napló aggodalmában meg is kérdezte a pécsieket egy szavazáson, hogy szerintük váltson-e dobost a zenekar…  

Aztán csak vége lett. Lovasi egyre inkább a saját projektjeire koncentrált, és végre megtalálta a helyes irányt. Mindig drukkoltam neki, és őszinte örömmel tölt el, hogy a Csík zenekarral milyen klassz dolgokat hozott létre.  Kispál viszont a zenekar megszűnésével légüres térbe került. A Velőrózsák nem indult be neki, a múltkor jött velem szemben az utcán, a kutyáját sétáltatta és elég ramatyul nézett ki, és éppen azt mondta a telefonjába: „Te megcsináltad a tutit, engem meg itt hagytál a szarban!” Egyből azt az elméletet gyártottam, hogy a Lovasinak mondja, de persze ki tudja…

Kispál és a Borz Orfűn. Nem fogok kimenni, de azért kíváncsi vagyok, mi van velük…

Azt, hogy Gyurcsány jogilag megússza a plágium-vádat, miután kiderült, hogy a szakdolgozata eltűnt, borítékolni lehetett. Hiába ugrottak neki a bloggerek a Schmitt botránynál bevált fegyverarzenállal, nyilvánvaló volt, hogy Gyurcsányt ez nem hatja meg. Nincs bizonyíték - nincs miről beszélni. Nem kell félnie attól, hogy a népharag letaszítja a pozíciójáról - nem ül ő olyan magas trónon. 

Az viszont jóval érdekesebb kérdés, hogy ki kaparintotta meg a szakdolgozatot, és mihez kezd vele. A fő gyanúsított nyilvánvalóan Gyurcsány - már ha tényleg igazak a vádak és érdekében áll a bizonyítékot elrejteni. Ez sosem fog kiderülni. De éppen úgy lehetséges, hogy másvalaki kezébe került a dolgozat. Na, ez az igazán izgalmas! Mert az illető biztosan tisztában van a dokumentum értékével, és valószínűleg meg is próbál ebből előnyt kovácsolni. Gyurcsánynak milliárdjai vannak, és politikai ambíciói. Ez egymás között is megér vagy száz milliót. Részvényeket, felügyelő-bizottsági helyeket. De még ezt is lehet fokozni. Mert mi van akkor, ha a politikai ellenfeleinél van a bizonyíték? Ha mérlegre tesszük, a súlya éppen egyenlő Gyurcsány visszavonulásáéval. Minden ennél "könnyebb" ügyben adukártya lehet.  Parlamenti wc, oldalra tekintés a piszoárnál. "Szeretnélek megkérni Feri, hogy most ne képviseld olyan erősen az álláspontodat!" Gyurcsány keze a szavazógomb fölött az ülésteremben. Kacsintás valahonnan jobbról. Szavak nélkül is érteni fogják egymást. Könnyű lesz belerázódni, lassan már lesütött szemmel is menni fog ez. Csak figyeljük jól a közvetítéseket, hátha elkapunk egy-egy árulkodó tekintetet!

Régen törpét löktek kuglibábok közé,
most meg itt ez a Való Világ,
szüzet vetnek oda a prostiknak:
"Ha eddig nem, most élőben csináld!"
Kíváncsi vagyok,
hogy mi lesz, ha egyszer
rákeres a srácra
egy humán menedzser.

Valahonnan kitermelődnek ezek,
akiknek ez az állommeló,
félgömb alakú ragasztott mellek,
kabrió és vadizsír teló.
Persze megértem őket,
hisz mindent megtesznek azért,
hogy semmit se kelljen tenniük
a betevő bizsuért.

Botoxszal kokszolt rosszarcú luvnya
úszógumivá felfújt szájjal
kétségbeesetten küzd
tárggyal s állítmánnyal. 
Harmincas, de éppen
úgy néz ki, mint aki
ötven, de harmincnak
szeretne látszani.

Ők már kislányként
arról álmodoztak,
hogy híresek lesznek,
miközben sört hoztak apjuknak.
Lesz majd szép családjuk,
Dzsenifer, Dzsúlió
és nekik pörög majd
a régi szép videó.

Hajdú Péter miután kiszállt
miután kiszállt
még visszapillantott a béemvéjére.
Bakács Tibor járt a fejében és a szalámilopás.
Hogy süllyedhet valaki ennyire mélyre
ennyire mélyre.

Anyagi értelemben persze -
mosolyodott el és beállt
beállt a 
mozgássérültek számára fenntartott helyre.
Bakács Tibor meghekkelte a médiát
vagy tényleg ekkora barom? -
töprengett el rajta.
Na majd kifaggatom.
Majd ott ül velem szemben
és én kikérdezem.

- Hajdú Péter a *** anyád!
- Hajdú Péter menj te a vérbe!
- Mekkora egy szerencsétlen barom
ez a Tibor, az Isten szerelmére!
- De lehet, hogy tényleg meghekkelte
és mosolyogva ment be
és mosolyogva szállt ki
amikor bement a tévébe...

Mindeközben Kata
a melleit nézi a tükörben
Rá is gondol még Péter.
Bakács Tibor tízezerért ment a teszkóba
tízezerért ment heti bevásárlásra
a második nejével.
Kisebbet akar, már meg is szellőztette
megszellőztette mellét a médiában.
Pedig ő nagyobbíttatta meg a szülése után.
Ez meg itt ül vele szemben
hogy mert elment a megasztárba
azért nem kap állást,
makogja sután.

Hát tényleg két szar alak
tényleg szar alak ez a kettő.
Hajdú "*** anyád" Péter,
kérdez a kamuzó
kérdez a lecsúszott entellektüeltől.
De lehet, hogy tényleg meghekkelte.
És ő nagyobbíttatta meg annak idején.
és mosolyogva ment be
és mosolyogva száll ki
a bulvár ülepén.